Elég nagy szakértőnek tartom magam, a Google Adwords kezelésében. A Google Adwords egy reklámfelület, amiért fizetni kell. Ha valaki rákeres valamire a Googleban, nagy valószínűséggel már találkozott ilyen hirdetéssel, ezek vannak általában felül, a találati lista elején, egy kis - hol zöld, hol sárga - ikonnal "Hirdetés". 

Ennek a kezelése egyáltalán nem egyszerű. Bár elsőre annak tűnik, viszonylag könnyű meghirdetni valamit, ám a rendszer nagyon mély, rengeteg funkcióval, amiről már tanulmányok, könyvek jelentek meg (külföldön), illetve itthon is vannak cégek, akik ennek a menedzselésével foglalkoznak. Jut eszembe, egyszer egy ilyen menedzser céget felkerestem, hogy nézzenek rá a kampányomra, mit tudnánk javítani. Ők pénzért vállalják ezt természetesen. Mondanom sem kell, semmit nem tudtak optimalizálni, tehát még mindig nagyobb szakértőnek tartom magam Adwords ügyben, mint a legtöbb - magát "szakértőnek" nevező vállalkozás.

A minap viszont ráakadtam egy hirdetésre, ami felkeltette a figyelmemet. A hirdetés első sorában az a település szerepelt, ahonnan én kerestem. Példa: Google keresőbe beírom: "autószerelő". Találati lista első helye: "autószerelő Szeged". Feltételezve, hogy én Szegedről keresek (Szegedről "netezek"). Nyilvánvaló, hogy a rendszer IP cím alapján érzékeli, hogy honnan netezek, és az ügyes hirdető úgy állította be a kampányát, hogy dinamikusan generálódik a hirdetésébe a "Szeged" szó, vagy épp aki ahonnan keres. Ügyes! 

Próbáltam keresgélni angol oldalakon (is), mivel ilyen funkciót nem találtam sosem az Adwordsben. Nem jutottam előre. Már majdnem ott tartottam, hogy felhívom ezt a céget, és megkérdezem, kivel csináltatják a reklámot, mert tanácsra van szükségem, amikor eszembe jutott, hogy magát a Google-t is fel tudom hívni, hisz van száma a magyar Adwords képviseletnek. 

Felhívtam. Egyébként már korábban is volt hozzájuk kérdésem, amire nem igazán tudtak válaszolni. Ezt most megfejelték. A beszélgetés eképpen zajlott:

(én) - Jó napot kívánok, XY vagyok, és lenne egy Adwords kérdésem
(Google) - Jó napot, remélem (...) tudok segíteni.
(én) - Láttam egy hirdetést, aminek a címsorában a saját településem neve szerepelt. Nyilván dinamikusan generálódott oda, a rendszer érzékelte a települést, ahonnan netezek. Szeretnék én is ilyen hirdetést létrehozni, de sehol nem találom.
(Google) - Őőőőőőőőőő. Hát, megmondom őszintén, fogalmam nincs.
(én) - Minden jót kívánok!

Kell valamit hozzáfűznöm a Google által fizetett Magyarországi reklámfelügyelet szaktudásához, vagy sem?

Szándékosan nem írtam ki a kereskedés nevét. Mert talán nem érdemlik meg. Kivételesen én is emberséges vagyok. Talán.

Történt, hogy szerettem volna vásárolni egy Lada Niva terepjárót, amolyan harmadik autónak. Hobbiból, speciális célra. Mindenki le akart beszélni róla, de én nem hagytam magam. Eleve már van egy Ladám, és amúgy is szeretem. Úgyhogy elkezdtem a 400 ezer forint alatti, öreg Lada Niva hirdetések közt kutakodni. Persze a legtöbb már kézzel és ecsettel festett, agyonrohadt, széteső félben levő volt. Elég jól "tartja az árát" ez az Ukrán csoda. Ilyen összegért már tip-top, "fiatal", nyugati kisautókat lehet venni. A minap egy barátom 300 ezer forint körüli áron egy meseszép-mesejó Daewoo Matizt vett a barátnőjének. Meg nem mondtam volna, hogy tizenX éves az autó. De hát én Lada Nivára vágytam...

Hosszú keresgélés után jutottam el egy - a képek és a leírás alapján - megfelelő autóhoz. Felhívtam a kereskedőt, aki annyira szívélyes volt, hogy még azt is felajánlotta, hogy elém jön a vonatállomásra - mivel mondtam neki, hogy 220 km távolságból érkezem, kalandvágyból - vonattal. Szeretek kirándulni, vonatozni. Szóval jól esett, hogy felajánlotta, hogy kijönne az állomásra. Egyébként a kereskedés fényképei közt láttam, hogy "Non-Stop". Ez érdekes volt, meg is kérdeztem, hogy "éjjel 3 órakor is mehetek?". A válasz: "éjjel csak ügyelet (??) van, autót nem lehet venni". Nem tudtam hová tenni - és a mai napig sem tisztáztam - mit jelent egy autókereskedőnél, az éjjeli "ügyelet". Na mindegy. Egyszóval letisztáztam, hogy megyek másnap az autóért - vonattal. 

Az indulás napján is felhívtam a kereskedést, még egyszer megkérdeztem: "biztos üzemképes az autó? elhozható? minden rendben van vele?" A válasz az volt: "két ilyen Ladánk is van, mindkettő remek állapotú.". Jeleztem, hogy fél kettőkor - a Vasárnapi zárás előtt fél órával érkezem.

Meg is indultunk a feleségemmel a gépkocsiért. Reggel 8 órakor indulás, taxival a vonatállomásra (12 ezer forint), sebaj. Kaland. Vonatjegyek 9 ezer forint - sebaj, kaland, jó vétel lesz. 

Debrecenbe érve ismét taxi - mert hogy a felajánlást, mely szerint a kereskedő kijön értünk - nem akartam elfogadni. Biztos hülye vagyok. Szóval további 4 ezer forint - Debrecen/Mikepércs. 

Odaérünk a kereskedéshez - Lada Niva - sehol. Legalábbis amit én kinéztem, a fehér. Volt ott még egy (amit telefonban is elmondtak, hogy az is csodálatos) de az olyan rémesen nézett ki, hogy nem törődtem vele. Kérdezem a kereskedőt, hol az én szép hófehér Nivám. Pislog, és zavarba jön: "őőőő, most próbálják éppen ki". Na mondom, remek. Volt ott kb. 140 autó, és Vasárnap zárás előtt 20 perccel pont az én Nivámat jött valaki megnézni, 4 perccel előttem. Hát csak az imádkozás maradt. Azt mondta a kereskedő, hogy ha nekik nem tetszik, akkor az enyém lehet. Remek - mondom. Akkor ha másnak nem kell a 30 éves "öreg", akkor én még elvihetem....

Negyed óra múlva visszaér a másik vevőjelölt, kipattan, és közli, hogy nincs fék az autón, nem veszi meg - távozik. Ő is 160 km-ről jött egyébként, gondolom boldog volt.

Na mondom, nézzük azt a féket. Menjünk egy kört. Hát ekkor már nem indult be az autó igazán. Le-lefulladt. Közölték, hogy "csak alapjárat". Jó, mondom akkor állítsunk az alapjáraton (még jó, hogy Ladánál ez nem nagy ügy). Kérem, nyissuk a motorházat fel. Motorház nem nyílik. Semmi áron. Feszegetés, rángatás, az nem nyílt fel. 

Ekkor már a kereskedő is érezte, hogy kínos a helyzet. Azt mondja: " odaadom 100 ezerrel olcsóbban (megjegyzem, 300 ezer volt az ár, tehát itt a 100 ezer engedmény az óriásinak minősül"). Hát mondom, én nem mernék elindulni vele, még ha ingyen van sem. Ekkor bepattant a kereskedő, hogy megy vele egy kört ő maga. Elindult 2 perc indítgatás után. Elment. Öt perc. Tíz. Tizenöt. Sehol...

A kereskedő fia a nyomába eredt, majd vontatókötéllel megjelentek 20 perc múlva. Visszahúzták az autót. Még jó hogy nem a fék volt a gond, hanem leállt az autó. Kész, vége, nem indul, ennyi.

Roppant kínos volt az egész. Viszont pro, hogy az eladó ekkor már mindent felajánlott. Kávé, sör, bor, pálinka, vonatjegyek ára, pályaudvarra szállítás stb. 

Egyszóval emberileg nem tudok rosszat mondani, azonban mint kereskedő - hát... Ha tudom, hogy jön egy vevő az ország másik feléből, biztos hogy megyek egy kört az autóval, mielőtt telefonban invitálom.

A Debreceni (Mikepércsi) kirándulás közel 50 ezer forintban állt meg (ebéddel, visszaúttal), de mégsem írom ki a kereskedés nevét. Talán ők nem érdemlik meg.

UI: a másik Lada Niva - amely már külsőre is rémisztő volt - mint kiderült, még vizsgával sem rendelkezik. Tehát azzal sem tudtam volna vigasztalódni, noha azt mondták telefonban: "mindkét Niva elvihető". Igen elvihető. Csak az egyik nem a saját lábán, a másik pedig vizsga nélkül - szintén maximum autómentővel...

Szatyor, táska, zacskó. Bevásárláshoz. Ez csak egy rövid poszt lesz.

Évek óta azon gondolkozom, hogy amikor bármelyik üzletben, áruházban vásárolok, és "szatyrot" kérek, miért kérdezi meg a kasszás, hogy "mennyit?". Nyilván sejti, hogy nem gyűjteménybe lesz. Mindig elmondom, hogy - amennyibe ezek beleférnek, amiket a szalagra tettem. Ekkor mindig kérdően néznek rám a pénztárosok, újra megkérdezik: - egy elég lesz?. Mindig elmondom ismét: - amennyibe ezek a termékek beleférnek. Jó volna, ha a kasszás tanfolyamon tanítanák azt is, hogy ránézésre egy adott áruhalmaz körülbelül mennyi "zacskóba" fér bele. Mennyi olyan zacskóba, amely az adott áruház reklámszatyra. Oldja meg az eladó ennek szemrevételezését, döntsön ő maga arról, hogy a "zacskót kérek"-re mennyi zacskót ad, szemrevételezés után.

Puszi

...Ezúton üzenem a XVI. kerületi OMW kút dolgozóinak, hogy hosszabb ideje lopok tőletek! Pontosabban nem lopok, csak kiszolgálom magam, és megköszönöm...

Történt, hogy egy új pultosnő került a nevezett kút kasszájához, akinek egy pofátlan szokása volt. Amikor megtankoltam - tegyük fel 8900 forintért - és bementem a Shopba fizetni, átnyújtottam 9000 forintot, és vártam volna a visszajáró 100 forintot - de hiába. Ugyanis a ravasz nő fénysebességgel eltette a pénzt, és közölte, hogy: - Köszönöm, viszlát - s már fordult is a mögöttem álló vevőhöz, nyilván ugyanígy eltéve 10 forintot vagy épp 100-at.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért nem szóltam a második-harmadik alkalom után a nőnek, hogy ugyan már adja vissza a visszajárót. Megmondom. Ugyanis ez a színészi képességű nő olyan helyzetet teremtett, hogy az nekem legyen kellemetlen. Elköszönt tőlem, és sebesen a másik vevővel kezdett foglalkozni - így én ott álltam tétován, mintegy már elköszönt ember, akinek borzasztó ciki lenne azt mondanom, hogy - lenne kedves a 20 forintomat visszaadni? Lehet, hogy így leírva nem jön át az a szituáció - amit az a nő megteremtett ott - de valamiért senki nem kérte a 10-20-100 forintját vissza. Ahogyan idén Mallorcán egy másik szokással találkoztam, ott a visszajárót egy határozott mozdulattal bedobta a kutas a kassza melletti vödörbe, mintegy "önkiszolgáló borravaló". Kész. Onnan kivenni a pénzt: a világ cikije lenne. Senki nem mer belenyúlni a vödörbe. Hát valami hasonló volt itt is.

Úgyhogy elhatároztam, minden alkalommal "lopni" fogok. Pontosabban elveszek valamit, ami biztosan legalább kétszer annyiba kerül, mint amit a nő nyíltan ellopott tőlem. Amikor a nő megköszöni a vásárlást, és elteszi a visszajárót, én mosolyogva megköszönöm a kiszolgálást, és elveszek egy szelet csokit. Később emeltem tábla csokira. Nem restellnék kifelé menve leemelni akár egy több ezer forintos tárgyat sem, és nem félek attól, hogy egyszer valaki utánam szalad, hogy loptam. Főleg azért, mert már nem járok oda. Jelzem azonban a dolgozóknak, hogy ha arra tévedek, biztosan elveszek egy csokoládét, és - Köszönöm, viszlát!

Hajrá OMW, XVI. kerület.

Történt egy kellemesnek induló őszi napon, hogy egy ismerősöm születésnapjára meghívást kaptam. Tekintettel arra, hogy ő vadászember, így nem volt kérdéses, hogy valamilyen vadászati ajándéktárggyal kellene őt meglepni. Igen ám, csak hogy egy jómódú emberről lévén szó - neki mindene megvolt - nehéz lett volna bármi újjal előrukkolni. Így maradt a nem túl "ötletgazdag ötlet" - csináltassunk neki tortát, vadászmotívummal.

Elmentem Kistarcsára, az Illés cukrászdába - amely nem összetévesztendő az egykoron országos médiaport felkavaró Illés bácsi cukrászdájával, amit a megdöbbentő körülmények miatt bezárattak.

A Kistarcsai Illés cukrászdában nem jártam azelőtt, fenntartások nélkül léptem be, és megrendeltem harmadnapra egy születésnapi tortát - a cukrászmester kezei közül. Kérdezték, mi legyen rajta. Elmondtam, hogy középkorú vadászembernek lesz. Zöld tortát kérünk, és rábízom a mesterre, hogy miféle motívumot varázsol rá. Lehet rajta "erdőmezőőzikerókakoma" - akármi. Bíztam a mester szakértelmében. Kár volt...

Az ominózus napon, a születésnapi összejövetel előtt 1-2 órával mentem a tortáért - mikor máskor, hisz frissen szokás az ilyesmit elhozni. Az üzletbe beléptem, kértem a tortát - elsőre meghökkentek, ők nem tudnak rendelésről. Csak forszíroztam tovább a dolgot, amire nagy kegyesen bement az üzletvezető nő a raktárba, és hosszasan keresgélt, majd előrukkolt a csodával. Letette elém a pultra, és azt hittem, dobok egy tripla axelt - hátrafelé.

A torta valóban zöld volt, 12 szeletes. Ám a motívumra azt gondoltam, hogy a kész átverésben vagyok. Tessék megnézni, pontosan ez volt rajta. Letöltve a netről, és rányomtatva valamilyen eljárással a tetejére, cukormázra:

Kérdeztem, hogy ez valami vicc? Kerestem a rejtett kamerákat, hátha valahol a barátaim röhögnek - de nem. Ezt bizony nem viccnek szánta a "mester". Látván a totális megdöbbenésemet, megkérdezte a főnökasszony, hogy - Valami baj van? Visszakérdeztem: - Elnézést, ki ez a férfi a képen az indián gyerekével, és a vértócsával? A főnökasszony továbbra sem értette mi a gond: - Vadászmotívum, ahogy kérte. Mondom: - bocsánat, hogy akadékoskodom, de ismét megkérdezem, ki a búbánatos fene ez a képen? Ismerem őt? Hogy képzelte, hogy egy valódi fényképet rányomtat a tortára, vadidegen férfivel, egy Winettou gyerekkel, és vértócsás vaddisznóval? Ekkor már nagyon emeltem a hangomat. A nő továbbra sem értette mi a gond, és ekkor elmagyaráztam neki: - Tisztelt asszonyom. Én egy középkorú vadász barátom születésnapjára viszek egy tortát. Ön szerint helyén való, hogy egy mindannyiunk számára vadidegen férfi és gyermeke van ráfotózva a tortára - egy lelőtt, véres disznóval? Ha az Ön esküvői tortáján egy vadidegen pár fényképe lenne, amint éppen a menzeszét megélő asszonyával szeretkezik egy férfi, Ön mit gondolna? - hirtelen más hasonlat nem jutott eszembe. 

Nos, a nő valahogyan kezdte felfogni, hogy kissé mellélőttek - hogy helyesen fogalmazzak. Ekkor előállt egy "nagyszerű" ötlettel: - Mivel a cukrász "mester" már elment haza, megoldjuk gyorsan, és lefújjuk tejszínhabbal a torta egész tetejét, így nem lesz látható ez a csatamező. Ismét kérdőre vontam: - És amikor majd esszük a tortát, akkor szépen részleteiben elő fog tűnni a hab alól az idegen vadászcsalád és a vértócsa? A nő már érezte, hogy nem tud rám sózni akármit, ekkor a kolléganőjének pökhendi módon odaszólt: - ...A megrendelő úgy tűnik , hogy nem akarja átvenni amit rendelt.

Éreztem hogy ez a mondat nekem szólt, de mivel a barátnőm csitított, csak ezért nem ugrottam át a pulton, és vágtam bele a képébe a tortát annak a nőnek.

Természetesen torta nélkül maradtunk, és ezúton "köszönjük" a Kistarcsai Illés cukrászda munkatársainak a közreműködést. 

Hajrá Illés Cukrászda - Kistarcsa!

Egyszer értesültem arról, hogy van egy sportsdirect.com nevű weboldal, ahol nagyon jó árakon lehet hozzájutni mindenféle sportruházathoz. Ez egy külföldi - Angol - cég, rendeltem is néhány dolgot, meg voltam elégedve vele. Meséltem is mindenkinek, amikor is valaki közölte velem, hogy van ám nekik boltjuk Magyarországon is, a Pólus Centerben - óriási kínálattal. Felkerekedtem, és a kínálatban nem is csalódtam. Nem úgy az eladókban.

Történt, hogy a kezembe vettem körülbelül 15 ruhadarabot, és elkezdtem keresni a próbafülkét. Persze, tudom, sok helyen csak X mennyiségű ruhadarabot lehet egyszerre bevinni a fülkébe, de ez nem jelentett volna gondot, legfeljebb hármasával viszem be. Egyszóval elkezdtem a próbafülkéket keresni. Sehol nem találtam. Na, mondom akkor megkeresem a pénztárakat a kijáratnál - hisz általában ott vannak -, és majd megkérdezem, hová is dugták el a próbafülkéket. Ám meglepetésemre a kijáratnál nem találtam pénztárakat sem. Az ottani őr elmondta, hogy ebben az üzletben nem a kijárat közelében vannak a pénztárak, hanem pontosan az üzlet átellenes oldalán, a lehető legtávolabb a kijárattól. Ezt nem értettem, hogyan sikerült így kialakítani. Találkoztam már üzletekkel, ahol nem éppen a kijárati ajtó öt méteres sugarában volt a kassza, de olyannal, hogy onnan a lehető legtávolabb - egy ekkora üzletben (körülbelül 150 méter hosszú üzlet), - olyannal még nem.

Na, mindegy, elsétáltam hát az üzlet másik végébe - ismétlem ez egy rendkívül hosszú üzlet. Láss csodát: a kasszák mellett a próbafülkék. Be kívántam hát haladni, de zárva (!) volt. Kulcsra. Mindegyik. Kezemben a 7 kilónyi ruhával állok ott tétlenül, majd megszólítom az egyik pénztárost: - lenne kedves megmondani, hogyan jutok be a próbafülkék valamelyikébe? Válasz: - kulcsot kell adnom. Nálunk ez a szokás.

Kicsit megdöbbentem. Gondolkoztam, hogy ha ad kulcsot, akkor mennyivel biztonságosabb számukra. Nem jöttem rá. Mindegy, kértem, hogy akkor adjon egy kulcsot. Közben persze kiszolgálta a sorban álló vevőket a pénztáros. Mindkét pénztáros. Így hát álltam ott tétován percekig. Egyik vevő, másik vevő, harmadik. Ismét szólítom az embert: - Kérem, legyen kedves beengedni a próbafülkébe. Nyilván látta, hogy sok a ruha, jó vevő lehetek. Bár kit érdekel ez, hisz nem az ő üzlete. Mindegy, ő továbbra sem adott kulcsot, sőt már süketnek tűnt. Szólítom a másikat is, ő sem reagál. Várok még, várok, várok. Elfogyott a türelmem.

Átszelektáltam azokat a ruhákat, amiket próba nélkül is megveszek (ez is csak rám jellemző, hogy még ekkor is, akár a magam kárára képes vagyok felpróbálatlanul megvenni valamit). A fele ruhát letettem, a felével beálltam a sorba. Gondoltam, ha a pénztárosok nem törődtek velem percekig - pedig fél méterre álltam mellettük -, és süketnek tettették magukat, akkor most én jövök. Sorra kerültem. Letettem a ruhákat a pultra, és mosolyogtam. Persze kényszeresen, de ők ezt nem tudták, mert jó színész vagyok.

Megszólal a pénztáros: - a vállfákat kéri? - Kussolok. Tovább próbálkozik: - zacskót adjak hozzá? - Kussolok, és belerévedek a semmibe, mint egy igazi süketnéma. Még kérdezett valamit, de arra sem reagáltam. Hagytam, hogy számoljon, nincs miről beszélni. Forrtam belül már.

Egyszer csak azt mondja a pénztáros a másiknak: - Ez süket, vagy hülye. Na ekkor pattant el a húr. Olyan hangerővel kezdtem el sorolni a magyar nyelv - finomabb - szítok szavait, hogy hátra hőköltek a mögöttem állók. Nem anyáztam - nem szokásom. De elmondtam rendkívül emelkedett hangon, hogy itt álltam 10 percet, nem kaptam kulcsot, nem tudtam ruhát próbálni, és hozzátettem néhány jelzőt, ami már konkrétan a személyükre vonatkozott. Ismétlem, nem anyáztam.

Döbbent csend az eladótérben. A vevők hirtelen elkezdték a plafont nézni, az eladó pislogott mint a pincegyík. Kifizettem, és viharosan távoztam. Úgy gondolom, nem lehet békésen reagálni minden helyzetben. Nem osztom azt a véleményt, hogy csak nyugodtan és higgadtan lehet megoldani, és mentálisan legyűrni az embereket. Néha igenis szükség van egy váratlan kitörésre, az talán beleivódik a balek fejükbe. Talán legközelebb hamarabb kap kulcsot aki ott áll. Ezt nem fogom megtudni, mert soha többet be nem teszem oda a lábam...

Hajrá Sports Direct Team - Pólus!

Egy Pest-megyei céggel való találkozásomat szeretném bemutatni. Történt, hogy szükségem lett volna egy fém idomra - valamihez. Elkezdtem kutakodni a neten, hol és ki foglalkozik fém-megmunkálással. Szerencsémre, nem messze a lakhelyemtől, találtam egy céget, aki pontosan ezzel foglalkozik. Remek ! Indulás...Kezembe vettem a mintadarabot, amiről el kell mondanom, hogy ha lenne itthon egy satum, egy vasfűrészem, és egy hegesztő apparátom, akkor magam is meg tudnám csinálni. De nincs. 

Megindultam a céghez, leparkoltam, és felmentem az irodába. Kicsit meg is döbbentem, hogy nem egy műhelybe érkeztem, hanem egy számítógépekkel és íróasztalokkal teli kis tetőtéri irodába, ahol ketten-hárman ültek az asztalok mögött. Egyikük a számítógépjéhez volt nőve - érthető okokból nem tudott köszönteni. A másikuk éppen egy szendvicset evett, szintén nem vártam el hogy illendően fogadjon. A harmadik tag pedig telefonált, ő sem tudott köszönni. Így az egyetlen "jó napot kívánok" az én számból jött ki.

Vártam türelmesen az ajtóban állva - éreztem, hogy itt senkinek nem fontos az a tény, hogy beléptem. Eszembe is jutott az a gyenge vicc, amikor egy betörő bemászik egy házba, ahol az egész család ott ül a TV előtt. A betörő megijed, ám látja, hogy senki nem mozdul. Nagypapa, nagymama, anyuka, apuka, gyerekek, unokák - rezzenéstelenül ülnek a TV előtt. A betörő felbátorodik, odamegy, elkezd sétálgatni a szobában, kézen áll, felkapcsolja a villanyt, ad a nagypapának egy pofont, a gyerek haját megrángatja - de nagy kuss, senki nem mozdul. Aztán amikor anyuka ruházatát elkezdi letépni, akkor anyuka felkiált: na ezt már nem ! Mire a többiek: háháááá Te vesztettél, Te viszed le a szemetet....

Egyszóval itt sem mozdult senki. Megvártam, amíg a telefonáló személy minden privát dolgát megbeszéli, és leteszi a telefont. Ekkor biccentett a fejével - mit is akarok. Szó nem jött ki a száján, nyilván a mondatokat már a telefonban elmondta, amiket aznapra szánt, ezért nem tudott beszélni. 

Odaléptem, és letettem az asztalára a mintadarabot. Elmondtam, hogy egy ilyenre lenne szükségem. Sokat nem várt a válasszal: "...ilyet mi egészen biztosan nem tudunk csinálni...". Szeretem, amikor az "egészen biztosan" szófordulatot használják, mert az "egészen"-nel megtoldva ez már egyenlő azzal, hogy viszontlátásra. De én nem adtam fel, és megkérdeztem, hogy egyébiránt mivel foglalkoznak, ha nem ezzel. Ő azt mondta, hogy végül is ezzel foglalkoznak, de hát annyi a munka, hogy legkorábban tavaszra (!) lenne meg. Hozzáteszem, ősz volt. Nem volt azonban szerencséje, mivel nekem ez az alkatrész ráért volna nyárig is, így eléggé megdöbbentettem, amikor azt mondtam: szívesen kivárom ezt a fél évet, amíg ezt a fél órás munkát megcsinálják nekem. Ekkor ő láthatóan kezdett gondba kerülni a-tekintetben, hogy mivel is rázhat le. Összeráncolta a homlokát, és kézbe vette a mintadarabot - amit addig csak az asztalon szemlélt, hozzá nem nyúlt volna.

Nézegette, nézegette, nézegette. Közben gondolkozott, hogyan tudna engem úgy elküldeni az üzletéből, hogy még csak köszönni se' kelljen. Igaz, befelé sem erőltette meg magát ezzel. Így hát nagy nehezen a következő mondat jutott eszébe, felderült arccal: - Ez annyira rettentően drága lenne, hogy az magának meg sem érné.

Ekkor már tudtam, hogy most padlóra teszem ezt a balekot is. Közöltem, hogy nem csak az időm rengeteg - s ráér fél évet amire elkészítik - hanem annyi pénzt adok érte, amennyit még egyben nem látott. Persze, nyilván itt már csak a kakaskodásra ment ki a játék, de én nem tágítottam, és elmondtam, hogy sem idő, sem pénz nem számít, nekem akármennyit megér ez a láthatóan 500 forintos vasdarab, akár 50 ezer forintot is. 

Ekkor érezte az ürge, hogy nincs több lapja. Izzadni kezdett, gyöngyözött a homloka kissé, de már nem várt sokat az utolsó mondatával: - akkor sem tudjuk megcsinálni, soha, semennyi pénzért.

Úri mivoltomat feladva, köszönés nélkül távoztam. Az ajtót a szokásosnál háromszorosan erősebben csuktam be.

Hajrá Alexis!

Van egy hajóm. Amerikai. Tény, hogy nem feltétlen kompatibilis az Európai szabvánnyal, mint például a csavarok tekintetében. Egyszer kellett hozzá vennem néhány anyacsavart, és a Gödöllői csavarszaküzletben (!) nem tudtak adni, sőt rendelni sem (!). Akkor Budapesten egy nagyobb csavarszaküzletben - katalógusból - rendeltem hozzá, amit pár nap alatt meghozattak. Szerencsém volt. Nem úgy a Gödöllői Testvérvárosok útján levő víz-gáz szerelvény szaküzletben...

Történt, hogy a hajón egy vízcsövet toldani kellett volna - valamiért. Levágtam hát egy darabot ebből a roppant egyszerű műanyag kis csőből, és magamhoz vettem. Meg sem álltam az említett üzletig, ahová betértem, és letettem az eladó asztalára. Elmondtam neki, hogy két ugyanekkora műanyag vízcsövet kellene összetoldanom. Megoldást keresek. Toldatot, idomot - bármit. Megoldást kérek.

Az eladó ránézett, és közölte: - ilyen nem kapható, ebben a boltban egész biztosan semmilyen megoldás nem fog születni rá. Kértem, vegye fel szemüvegét, vegye kezébe a tolómérőt, mérjük meg a cső átmérőjét, és utána folytassuk a diskurzust - fussunk neki még egyszer. Ő eleget tett a vásárlói ajánlatomnak, de csóválta és vakarta a fejét erősen. Méregetett hosszasan, majd újfent letette a csődarabot a pultra, és közölte: nincs megoldás rá. 

Ekkor - teljesen véletlenszerűen, a pulton megláttam egy csőtoldót. Kezembe vettem, csak úgy találomra, hisz más nem is volt a pulton - és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az eladótérben levő százötven fiók egyikét sem vizsgáltuk meg, mi is van benne. Egyszóval kezembe vettem a pulton felejtett "valamit", és megpróbáltam beledugni a csőbe, amit mintának hoztam.

Láss csodát. Az bizony ezredmilliméterre passzolt. Pontosan az volt a pulton felejtett toldalék, ami nekem kellett. Ilyen szerencsém még akkor is ritkán lenne, ha az üzlet mondjuk csak ilyet árulna. Örömmel mutattam hát az eladónak, hogy: - nini, ez a kasszagép mellé letett "akármi" pontosan az, amit kerestem.

Láthatóan megdöbbent. Kezébe vette, nézegette fél percig, majd közölte: - Hát, igen. Ez nem feltétlen rossz. Mire én: - Nem, hogy nem feltétlen rossz az nem a helyes kifejezés. Ez barátom ugyanis pontosan jó, és erre van szükségem. Micsoda szerencse, hogy valaki a pulton felejtette, és nem kellett kihúzgálni mind a száz fiókot az eladótérben.

Az eladó bizonytalanul megkérdezte: - Most akkor ezt meg akarja venni? Erre csak annyit tudtam mondani: - ha ez a termék eladó, akkor jó volna, ha a birtokomba kerülne oly módon, hogy Ön némi készpénzt fogad el cserébe.

Soha többet nem mentem be ebbe a boltba, mert itt egy kéjenc eladó van, akinek az a célja, hogy ne vásároljak - lehetőleg semmit. Az a tipikus eladó, aki kapásból bármire rámondja - nincs - ... Rendkívül elégedett kaján vigyorral a fején.

Hajrá Víz-gáz-fűtés-szerelvény szaküzlet!

A minap elhatároztam, hogy vásárolok egy elektromos kerékpárt. Előzménye volt, hogy Mallorcán kikölcsönöztem egyet, és sokkal kellemesebb volt vele tekerni - egy kis rásegítéssel - főleg az emelkedőkön.

Hazaérve elkezdtem böngészni az üzletek kínálatait. Elsőre megdöbbentem, amikor 400-800 ezer forint körüli árakkal találkoztam, de belefutottam 4,2 millió (!) forintos árba is. Ezért a jól bevált használt piachoz fordultam. Apróhirdetési oldalakat kezdtem böngészni, amikor is rátaláltam egy kellemes külsejű, 115 ezer forintra hirdetett elektromos kerékpárra, Dunakeszi egyik kerékpárszaküzletében. 

Felhívtam a megadott számot, ahol a tulajdonos jelentkezett. Elmondta, hogy egy barátja adta be az üzletébe ezt a használt, de alig 30 üzemórás akkumulátorú kerékpárt. Tájékoztatott arról is, hogy akár ezer töltést is kibír egy akku, így mondhatni új volt a szerkezet - ami nem mellékes, hisz egy akkumulátor ára is több tízezer forint. Akárcsak a notebookoknál, itt sem mellékes az akku állapota. 

Kérdeztem, hogy amennyiben másnap munkaidőben odamegyek, akkor ki tudom-e próbálni, fel lesz-e töltve. Ő azt mondta, hogy egy hónapja töltötték, azóta nem használták, a kirakatban áll - nyilván nem merült le. Én a biztonság kedvéért külön megkértem, hogy reggel tegyék fel töltőre. Mivel Winkler úr elmondta, hogy ő talán nem lesz bent, kértem, hogy a kollégájának feltétlenül szóljon - aki bent lesz -, hogy menni fogok, legyen üzemkész, mert én nem szoktam sokat tökörészni, kipróbálom, s ha tetszik a cucc, megveszem. Azt hiszem az eladók álma vagyok, mivel nem igazán alkudozom, nem szoktam hosszasan vizsgálódni, és nem szoktam azt mondani, hogy "majd még alszom rá egyet". Én ott azonnal döntést hozok, gyors vagyok, pontos és megbízható vásárló. Ennek reményében másnap útra keltem.

Megérkeztem a bolthoz, ahol egy fiatalember fogadott, láthatóan ő volt a bolti eladó segéd, valamint szerelő is lehetett, mert éppen egy kerékpárral pepecselt. Üdvözöltem őt, s elmondtam, hogy jöttem megtekinteni az elektromos kerékpárt...

A fiatalember rám nézett tágra nyílt szemekkel, s közölte, hogy náluk nem kapható ilyesmi. Egyébként nem volt olyan nagy a kínálat, talán 15-20 kerékpár lehetett a boltban. Így nem feltételeztem, hogy téved. Kétszer is rákérdeztem, de ő mindvégig kitartott amellett, hogy a Winkler kerékpárbolt nem tart elektromos kerékpárokat. Ekkor megkértem, hogy hívja fel a főnökét, és kérdezze meg, hogy ez esetben miért is vagyok én itt? Kérdezte, hogy én kivel beszéltem ezt meg. Elmondtam, hogy Winkler Tamás vagy József vagy Sándor, nem emlékszem. Winkler. A névadó. Erre tovább meregette a szemét, mintha nem a Winkler kerékpárboltban állnánk. Gondolkozott egy keveset, majd kibökte: - Talán Winkler Ede, nem? Erre nem tudtam mit mondani, nyilván ő, ha Winkler, és a bolt névadó tulajdonosa, és a fiatalember főnöke. Miért találgattat velem a keresztnevekről?

Sikerült hát telefonhoz nyúlnia az eladónak, s rácsörgött Winkler Edére. Fél perces beszélgetést folytattak, amiből én csak a fiatalember szavait hallottam: - ...igen, tudom, persze, hogyne.

Nocsak - gondoltam magamban - ezek szerint mégis van itt ilyen kerékpár. Sietve letette, majd a legnagyobb természetességgel közölte, hogy természetesen van új, és használt elektromos kerékpár is, ott a szemünk előtt, egy méterre, a 15-20 darab kerékpár között. Kissé csodálkoztam, hogy ezt nem tudta, vagy nem akarta tudni? Mindegy. Kértem, hogy mondja el az árakat. Ő fejből (!) rábökte, hogy az új 270 ezer, a használt 115 ezer forint. Ekkor rákérdeztem, hogy ha fél perce még azt sem tudta, hogy van a szemünk előtt két elektromos kerékpár, akkor most honnan tudja már az árakat is? Erre nem reagált. Kértem, mutassa be nekem a használtat, ami miatt jöttem.

Kimentünk a bolt elé, levette a kirakatra felláncolt egyetlen kerékpárt, ami az elektromos kerékpár volt. Nehéz lehetett nem tudnia róla, hisz nyilván nyitáskor saját maga tolta ki, s kötözte fel az ablakhoz. Átnyújtotta, és azt mondta: tessék kipróbálható, üzemkész. Ráültem, mindkét kereke lapos. Kértem, tegye használhatóvá. Ekkor felfújta a kerekeket, ismét átnyújtotta: tessék, üzemkész. Kértem, mutassa meg hol kell bekapcsolni, hogyan kell használni. Ekkor felült rá, tekert pár métert - elég ügyetlenül - majd közölte: - Ez nincs feltöltve.

Mondanom sem kell, ekkor már tudtam, hogy a Jóisten nem nekem szánta ezt a kerékpárt. Én tiszta szívemből megvetem a töketlenséget, a tutyi-mutyiságot, a balekoskodást, a felkészületlenséget. Ez nem megengedhető a mai piaci versenyben. Ott állok a zsebemben a pénzzel, fél perc alatt kifizetném ha egy métert tudnék menni a kerékpárral. Nem akartam háztömböket menni, szokásom szerint gyorsan döntöttem volna. Azaz döntöttem: ettől a marhától nem veszek semmit.

Az illető még tett egy kísérletet, és azt mondta: feltesszük töltőre. Én nem vagyok műszaki antitalentum, és tudom, hogy azzal ott semmire nem mentünk volna. Nyilván kell legalább egy fél óra-óra ahhoz, hogy egyáltalán megmoccanjon a kerékpár.

Úri gyerek vagyok, nem szóltam semmit, azt mondtam kedvesen: - rendben, akkor talán majd máskor. És elviharzottam. Beszálltam az ott parkoló terepjárómba, melynek típusából látható, hogy nem egy komolytalan, csóró gyerek vagyok. Ekkor utánam szaladt az illető, integetett még valamit, de én ekkor már rákanyarodtam a főútra, és huss...

Fel akartam hívni Winkler urat kétszer is, hogy elmondjam neki a véleményemet, hátha tanul valamit belőle. Mindkét hívásomat felvette "valaki", de nem szólt bele.

Hajrá Winkler.

PS: a neten ezt az egy képet találtam a boltról. Nem tudom ki fotózta, de őstehetség lehetett ő is :)