Egy Pest-megyei céggel való találkozásomat szeretném bemutatni. Történt, hogy szükségem lett volna egy fém idomra - valamihez. Elkezdtem kutakodni a neten, hol és ki foglalkozik fém-megmunkálással. Szerencsémre, nem messze a lakhelyemtől, találtam egy céget, aki pontosan ezzel foglalkozik. Remek ! Indulás...Kezembe vettem a mintadarabot, amiről el kell mondanom, hogy ha lenne itthon egy satum, egy vasfűrészem, és egy hegesztő apparátom, akkor magam is meg tudnám csinálni. De nincs. 

Megindultam a céghez, leparkoltam, és felmentem az irodába. Kicsit meg is döbbentem, hogy nem egy műhelybe érkeztem, hanem egy számítógépekkel és íróasztalokkal teli kis tetőtéri irodába, ahol ketten-hárman ültek az asztalok mögött. Egyikük a számítógépjéhez volt nőve - érthető okokból nem tudott köszönteni. A másikuk éppen egy szendvicset evett, szintén nem vártam el hogy illendően fogadjon. A harmadik tag pedig telefonált, ő sem tudott köszönni. Így az egyetlen "jó napot kívánok" az én számból jött ki.

Vártam türelmesen az ajtóban állva - éreztem, hogy itt senkinek nem fontos az a tény, hogy beléptem. Eszembe is jutott az a gyenge vicc, amikor egy betörő bemászik egy házba, ahol az egész család ott ül a TV előtt. A betörő megijed, ám látja, hogy senki nem mozdul. Nagypapa, nagymama, anyuka, apuka, gyerekek, unokák - rezzenéstelenül ülnek a TV előtt. A betörő felbátorodik, odamegy, elkezd sétálgatni a szobában, kézen áll, felkapcsolja a villanyt, ad a nagypapának egy pofont, a gyerek haját megrángatja - de nagy kuss, senki nem mozdul. Aztán amikor anyuka ruházatát elkezdi letépni, akkor anyuka felkiált: na ezt már nem ! Mire a többiek: háháááá Te vesztettél, Te viszed le a szemetet....

Egyszóval itt sem mozdult senki. Megvártam, amíg a telefonáló személy minden privát dolgát megbeszéli, és leteszi a telefont. Ekkor biccentett a fejével - mit is akarok. Szó nem jött ki a száján, nyilván a mondatokat már a telefonban elmondta, amiket aznapra szánt, ezért nem tudott beszélni. 

Odaléptem, és letettem az asztalára a mintadarabot. Elmondtam, hogy egy ilyenre lenne szükségem. Sokat nem várt a válasszal: "...ilyet mi egészen biztosan nem tudunk csinálni...". Szeretem, amikor az "egészen biztosan" szófordulatot használják, mert az "egészen"-nel megtoldva ez már egyenlő azzal, hogy viszontlátásra. De én nem adtam fel, és megkérdeztem, hogy egyébiránt mivel foglalkoznak, ha nem ezzel. Ő azt mondta, hogy végül is ezzel foglalkoznak, de hát annyi a munka, hogy legkorábban tavaszra (!) lenne meg. Hozzáteszem, ősz volt. Nem volt azonban szerencséje, mivel nekem ez az alkatrész ráért volna nyárig is, így eléggé megdöbbentettem, amikor azt mondtam: szívesen kivárom ezt a fél évet, amíg ezt a fél órás munkát megcsinálják nekem. Ekkor ő láthatóan kezdett gondba kerülni a-tekintetben, hogy mivel is rázhat le. Összeráncolta a homlokát, és kézbe vette a mintadarabot - amit addig csak az asztalon szemlélt, hozzá nem nyúlt volna.

Nézegette, nézegette, nézegette. Közben gondolkozott, hogyan tudna engem úgy elküldeni az üzletéből, hogy még csak köszönni se' kelljen. Igaz, befelé sem erőltette meg magát ezzel. Így hát nagy nehezen a következő mondat jutott eszébe, felderült arccal: - Ez annyira rettentően drága lenne, hogy az magának meg sem érné.

Ekkor már tudtam, hogy most padlóra teszem ezt a balekot is. Közöltem, hogy nem csak az időm rengeteg - s ráér fél évet amire elkészítik - hanem annyi pénzt adok érte, amennyit még egyben nem látott. Persze, nyilván itt már csak a kakaskodásra ment ki a játék, de én nem tágítottam, és elmondtam, hogy sem idő, sem pénz nem számít, nekem akármennyit megér ez a láthatóan 500 forintos vasdarab, akár 50 ezer forintot is. 

Ekkor érezte az ürge, hogy nincs több lapja. Izzadni kezdett, gyöngyözött a homloka kissé, de már nem várt sokat az utolsó mondatával: - akkor sem tudjuk megcsinálni, soha, semennyi pénzért.

Úri mivoltomat feladva, köszönés nélkül távoztam. Az ajtót a szokásosnál háromszorosan erősebben csuktam be.

Hajrá Alexis!